Beáta pislogott.
„Hatvan százalék?”
„Igen.”
„Mire?”
„Idős emberek otthoni rehabilitációjára és kórház utáni segítségére.”
Róbert hátradőlt.
„Ezt nem gondolhatod komolyan.”
„De.”
„Apa, egész életedben értünk dolgoztál.”
„Sokáig igen.”
„És most idegeneknek adod?”
„Olyan embereknek, akik egy műtét után egyedül mennek haza.”
Beáta arcáról eltűnt a szín.
Megértette.
„A kék szék miatt” mondta halkan.
Ránéztem.
„Részben.”
Nikolett felállt.
„Ez őrültség.”
„Ülj le, kérlek.”
„Nem. Ez érzelmi z.s.a.r.o.l.á.s.”
„Nem kértem tőled semmit cserébe.”
„Azt akarod, hogy bűntudatunk legyen.”
„Nem.”
A hangom nyugodt maradt.
„Azt akarom, hogy megértsétek: a döntéseim többé nem azon alapulnak, hogy mit ígértek, hanem azon, amit ténylegesen tesztek.”
Róbert az asztalra tette mindkét tenyerét.
„És a maradék negyven százalék?”
„Tíz-tíz százalék jut mindhármótoknak.”
Gyorsan számoltak.
Láttam rajtuk.
„Az harminc” mondta Róbert.
„Így van.”
„A maradék tíz?”
„Az unokáim oktatására létrehozott alapba kerül. Közvetlenül ők részesülnek belőle, nem a szüleik.”
Nikolett lassan visszaült.
„Mennyi pénzről beszélünk egyáltalán?”
Ránéztem.
„Miért fontos?”
„Mert éppen azt mondtad, hogy hatvan százalékát elajándékozod.”
„Akkor a százalék elég információ.”
Róbert felállt.
„Jogom van tudni.”
„Nincs.”
Azonnal megállt.
Nem emlékeztem rá, mikor mondtam utoljára ilyen egyszerűen nemet a fiamnak.
Talán soha.
„A fiad vagyok.”
„Igen.”
„Akkor hogyan mondhatod, hogy nincs jogom tudni?”
„Ugyanúgy, ahogy nekem sem volt jogom megkövetelni, hogy meglátogass. A családi kapcsolat nem jelent automatikus tulajdonjogot a másik ember ideje, pénze vagy döntései felett.”
Beáta sírni kezdett.
Nem hangosan.
Csak letörölt egy könnycseppet.
„Sajnálom, apa.”
Ránéztem.
„Elhiszem.”
„Akkor miért nem változtatod vissza?”
Ez volt az a kérdés, amelyre már a kórház nyolcadik napján tudtam a választ.
„Mert a bocsánatkérés és az örökség két külön dolog.”
A vacsora hamar véget ért.
Nikolett alig köszönt el.
Róbert az ajtóban azt mondta:
„Még beszélni fogunk erről.”
„Biztos vagyok benne.”
Beáta megölelt.
Sokáig.
Amikor becsuktam mögöttük az ajtót, egyedül maradtam a mosatlan tányérokkal és három érintetlen szelet kukoricakenyérrel.
Furcsa módon nem éreztem elégtételt.
Csak fáradtságot.
Másnap reggel Róbert felhívta Mihályt.
Mihály később szólt róla.
„Azt kérdezte, beszámítható állapotban voltál-e, amikor aláírtad.”
Felnevettem.
„Milyen gyorsan lettem s.z.e.l.l.e.m.i.l.e.g alkalmatlan.”
„Megmondtam neki, hogy nem tárgyalhatom vele az ügyeidet.”
„Dühös volt?”
„Nagyon.”
A következő két hétben több telefonhívást kaptam a gyerekeimtől, mint a műtét előtti fél évben összesen.
Róbert háromszor ajánlotta fel, hogy elvisz kontrollvizsgálatra.
Beáta bevásárolt.
Nikolett egy vasárnap délután megjelent egy zacskó péksüteménnyel.
Nem utasítottam el őket.
De nem tettem úgy, mintha nem érteném az időzítést.
A harmadik héten Róbert a kertben segített nekem.
A rózsabokrokat metszettük.
Egyszer csak azt mondta:
„Azt hiszed, csak a pénz miatt jövök?”
A metszőollót néztem.
„Nem tudom.”
„Ez elég sértő.”
„A kórház előtt biztosan azt mondtam volna, hogy nem.”
Elhallgatott.
Néhány perc múlva letette az ollót.
„Féltem.”
Ránéztem.
„Mitől?”
„Attól, hogy meghalsz.”
Erre nem számítottam.
„És ezért nem jöttél?”
„Igen.”
Leült a huszonegy éve készített padra.
„Amikor anya beteg volt, hónapokig jártam hozzá. Láttam, ahogy egyre rosszabbul lett. Amikor azt mondtad, hogy műtéted lesz, valami bennem egyszerűen…”
Nem fejezte be.
Leültem mellé.
„Miért nem mondtad?”
„Mert ötvennyolc éves vagyok, apa. Nem mondhatom azt, hogy félek bemenni egy kórházba.”
„Most mondtad.”
Bólintott.
Nem mentette fel.
De megmagyarázott valamit.
Beáta története más volt.
Egy hónappal később, amikor kontrollról hozott haza, bevallotta, hogy a férje vállalkozása komoly pénzügyi gondokkal küzdött. A kórházi napjaim alatt bankokkal és hitelezőkkel tárgyaltak.
„Miért nem mondtad?”
„Mert szégyelltem.”
„És egy üzenetet sem tudtál írni arról, hogy mi történik?”
Lehajtotta a fejét.
„De. Tudtam volna.”
Ez volt a különbség.
Nem az, hogy volt-e magyarázat.
Hanem hogy képes volt-e vállalni azt, amit elmulasztott.
Nikolettnek tovább tartott.
Három hónappal a vacsora után újra pénzt kért.
Ezúttal 680 000 forintot.
Az autóját kellett megjavítani.
Régen már a mondat közepén megkérdeztem volna a bankszámlaszámot.
Most azt mondtam:
„Nem.”
Hosszú csend.
„Nem?”
„Nem.”
„De szükségem van az autóra.”
„Elhiszem.”
„Van pénzed.”
„Van.”
„Akkor nem értem.”
„Nem kell értened ahhoz, hogy elfogadd.”
Letette.
Két napig nem beszélt velem.
A harmadikon üzenetet küldött.
Haragszom rád, de megoldottam.
Elmosolyodtam.
Örülök, hogy megoldottad.
Hat hónappal később már egyik gyerekem sem kapott rendszeres pénzügyi támogatást tőlem.
Nem büntetésből.
Egyszerűen abbahagytam azt, hogy a szeretetet automatikusan pénzügyi segítséggé alakítsam.


