Gondosan megterítettem, és a kukoricakenyeret is magam sütöttem. Evés közben halkan Coltrane zenéje szólt, én pedig örültem, hogy a gyerekeim ismét itthon vannak. Még mindig azt akartam, hogy kellemes vacsorát töltsenek az apjuk házában.
A vacsora felénél letettem a villámat. „A műtét óta sokat gondolkodom azon, hogy ideje lenne rendbe tennem az ügyeimet.”
Róbert kihúzta magát a székében. Beáta mosolya megmerevedett, Nikolett pedig végre felnézett. „Ennek van értelme, apa” mondta Róbert, gondosan megválogatva a szavait. Beáta egyetértett abban, hogy ez felelősségteljes döntés lenne.
Megkínáltam őket még egy kis kukoricakenyérrel. Senki sem kért.
Fogalmuk sem volt róla, hogy már beszéltem Mihállyal, és a dokumentumok az ő kezében vannak. Körülöttünk ott voltak a padlók, amelyeket én fektettem le, a polcok, amelyeket én készítettem, egy egész ház tele olyan dolgokkal, amelyeket azoknak az embereknek alkottam, akiket szerettem. Még mindig hallottam, ahogy ugyanezek az emberek azt mondják nekem: „Felváltva maradunk melletted.”
Amikor Mihály kinyitja azt a mappát, a 114-es kórterem üres széke is helyet kap majd azokban a dokumentumokban.
Róbert törte meg elsőként a csendet.
„Milyen dokumentumokról beszélsz, apa?”
Letettem a poharamat.
„A végrendeletemről. A meghatalmazásaimról. A házról. A befektetésekről. Arról, mi történik, ha egyszer már nem tudok magam dönteni.”
Nikolett hátradőlt.
„Ez elég komoran hangzik.”
„Nyolcvanöt éves vagyok. Inkább gyakorlatiasnak nevezném.”
Beáta megérintette a szalvétáját.
„Ha segítség kell a papírokhoz, én szívesen…”
„Már elkészültek.”
A mondat után olyan csend lett az étkezőben, hogy hallottam Coltrane szaxofonját a nappaliból.
Róbert letette a villáját.
„Mikor?”
„Hét hete.”
„Kivel?”
„Mihállyal.”
Az arca megfeszült.
Mindhárman ismerték Kelemen Mihályt. Ott volt az anyjuk t.e.m.e.t.é.s.é.n. Tizenöt évvel korábban ő intézte a műhelyem eladását. Ha Mihály készített egy dokumentumot, azt nem egy internetről letöltött sablonból rakta össze.
„És mit változtattál?” kérdezte Beáta.
„Sok mindent.”
Nikolett felnevetett, de nem volt benne humor.
„Ez valami büntetés azért, mert nem mentünk be a kórházba?”
Ránéztem.
„Nem.”
„Pedig nagyon úgy hangzik.”
„A kórház nem büntetésre késztetett. Információt adott.”
Róbert összeráncolta a homlokát.
„Miféle információt?”
„Arról, mire számíthatok tőletek, amikor nem tudok adni nektek semmit.”
Senki sem válaszolt.
Folytattam az evést.
Beáta volt az első, aki megszólalt.
„Apa, tudod, hogy nekem ott voltak a gyerekek.”
„Tudom.”
„És Péternek az a problémája a munkában.”
„Tudom.”
„Akkor miért mondod ezt így?”
Letettem a villámat.
„Mert tizennégy nap alatt egyikőtöknek sem sikerült bejönnie.”
„Telefonáltunk.”
„Igen.”
Róbert azonnal közbevágott.
„Én többször is.”
„És a második napon megkérdezted, rendben vannak-e a pénzügyi irataim.”
Elvörösödött.
„Azért, mert aggódtam.”
„Lehetséges.”
„Mit jelent az, hogy lehetséges?”
„Azt, hogy már nem akarom helyettetek eldönteni, milyen szándék volt a tetteitek mögött. Csak azt nézem, mit tettetek.”
Nikolett keresztbe fonta a karját.
„Én éppen nehéz időszakon mentem keresztül.”
„Négy héttel a műtét előtt kifizettem a lakbéredet.”
Az arca megváltozott.
„Most ezt is a fejemhez vágod?”
„Nem. Csak emlékeztetlek arra, hogy amikor neked segítség kellett, tudtad a számomat.”
Beáta lehajtotta a fejét.
Róbert azonban egyenesen rám nézett.
„Rendben. Akkor mondd el, mit csináltál.”
Bólintottam.
„A házat egyelőre nem kapja meg egyikőtök sem.”
Nikolett felkapta a fejét.
„Egyelőre?”
„Amíg élek, természetesen az enyém.”
„És utána?”
„Eladják.”
Róbert szeme összeszűkült.
„Ki?”
„A vagyonkezelő.”
Most már mindhárman teljesen rám figyeltek.
Nem tudták, hogy a ház csak kis része volt annak, amiről Mihállyal beszéltem.
A feleségem, Ilona halála után húsz évvel korábban sokkal egyszerűbb életet kezdtem élni, mint amit megengedhettem volna magamnak. A gyerekek tudtak a házról. Tudtak a régi műhelyről, amelyet eladtam. Tudták, hogy van megtakarításom.
Azt azonban egyikük sem kérdezte soha pontosan, mennyi.
Az eladott építőipari vállalkozásból származó pénz egy részét befektettem.
Aztán újra befektettem.
Huszonhét éven keresztül.
Mire kórházba kerültem, a házzal és egyéb vagyontárgyakkal együtt valamivel több mint 2,1 milliárd forintom volt.
Nem azért, mert zseniális befektető voltam.
Hanem mert sokáig éltem, keveset költöttem, és nem nyúltam hozzá ahhoz, amire nem volt szükségem.
A gyerekeim nem ismerték a pontos összeget.
Még.
„Milyen vagyonkezelő?” kérdezte Róbert.
„Egy alapítványi konstrukció kezeli majd a hagyaték jelentős részét.”
Nikolett letette a poharát.
„Mekkora jelentős részét?”
„Hatvan százalékát.”
Most már Coltrane sem tudta kitölteni a csendet.


