Három gyermekem megígérte, hogy meglátogatnak a kórházban a műtétem után. „Felváltva maradunk melletted” mondták. Az első napon senki sem jött. A második napon sem jött senki. A nyolcadik napon egy ápolónő ránézett az ágyam mellett álló üres kék székre, és gyengéden megkérdezte, hogy van-e egyáltalán családom. A tizennegyedik napon járókerettel, egy kis gyógyszertári zacskóval és anélkül engedtek haza, hogy bárki várt volna rám odakint. Uberrel mentem haza.
„Van családja, Kovács úr?” A kórházban töltött nyolcadik napomon egy ápolónő az ágyam mellett álló üres kék székre nézett, és várta a válaszomat. Nyolcvanöt évesen, három gyermekkel, akik megígérték, hogy felváltva ülnek majd azon a széken, mindössze annyit tudtam kinyögni: „Igen.”
Negyvenhárom nappal korábban szóltam nekik. Úgy gondoltam, ennyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy valamelyikük szabaddá tegyen egy délutánt, és az autópályán eljöjjön Budapestre.
Róbert, a legidősebb fiam azt mondta: „Apa, számíthatsz ránk. Mindannyian ott leszünk.” Beáta hosszú hangüzenetet hagyott, amelyben olyan sokszor mondta, hogy „Természetesen, apa”, hogy szinte magam előtt láttam, amint a naptárát böngészi.
Nikolett négy héttel a műtét előtt hívott fel. Éppen szendvicset készítettem, amikor a legkisebb lányom megkérdezte, hogy érzem magam, és ezúttal kivételesen igazat mondtam neki. „Ideges vagyok, kicsim.” Aztán megkérdezte, ki tudnám-e fizetni a lakbérét, én pedig igent mondtam, ahogy általában mindig.
A műtét reggelén megszokásból kávét főztem, majd leültem a Juhar utcai házam ablakához egy csészével, amelyből nem ihattam. Életem során hidakat építettem, konyhapadlókat fektettem le, tetőket javítottam és vízmelegítőket cseréltem. Azon a reggelen azonban, amikor a kezemnek semmi dolga nem akadt, folyton arra gondoltam, hogy a legutolsó dolog, amit a kislányom kért tőlem, pénz volt.
Autót rendeltem, hogy eljussak a kórházba. A sebész rutinbeavatkozásnak nevezte a műtétet, ezt a kifejezést azonban sokkal megnyugtatóbbnak találtam, amikor valaki mást készültek megoperálni. Fájdalmak között ébredtem, miközben egy ápolónő az életfunkcióimat ellenőrizte, az ágyam mellé pedig egy kék műanyag széket húztak.
Az első napon senki sem jött. A másodikon Róbert felhívott, hogy megkérdezze, hogy érzem magam, majd szinte mellékesen megemlítette, hogy ideje lenne rendbe tennem a pénzügyi irataimat. Miközben beszélt, én végig a széket néztem.
Beáta a harmadik napon telefonált. A munkája, a gyerekek iskolai programjai és valami miatt, amivel a férjének kellett foglalkoznia, egyelőre nem tudott elszabadulni. A negyedik nap látogató nélkül telt el, az ötödiken Róbert telefonált, a hatodikon Beáta ismét megígérte, hogy eljön. Nikolett felől semmit sem hallottam.
Mire a nyolcadik napon Emese bejött megmérni a vérnyomásomat, már pontosan tudtam, hogy annak a széknek a bal első lába kissé ferde. Aki odatette, olyan közel húzta az ágyamhoz, hogy egy látogató könnyedén megfoghassa a kezemet. Miután válaszoltam a kérdésére, Emese gyengéden megszorította az ujjaimat, és emlékeztetett a nővérhívó gombra. Hálás voltam neki, hogy nem faggatott tovább.
Eltelt még egy nap. A tizediken Beáta üzenetet küldött, hogy közbejött valami, amit majd később megmagyaráz. A tizenkettedik napra már anélkül is felismertem a folyosón közeledő lépések hangját, hogy elfordítottam volna a fejemet. A tizenharmadikon végre beismertem magamnak, mennyire vágytam arra, hogy legalább egyikük belépjen az ajtón.
Benedek doktor a tizennegyedik napon hazaengedett. Egy önkéntes kitolt a kórház elé a járókeretemmel és a kis gyógyszertári zacskómmal, én pedig Ubert rendeltem, miközben más betegeket a családtagjaik segítettek beszállni az autóikba. A sofőröm, Tamás felvitte a zacskómat a bejárati lépcsőhöz, majd megkérdezte: „Biztosan be tud menni egyedül?” Váratlanul ért, milyen jólesett, hogy valaki egyáltalán megkérdezte.
Odabent az érintetlen levelek a megszokott helyükön hevertek, a konyhaablak melletti növény pedig kezdett kiszáradni. Senki sem nézett rá a házra. Teát főztem, leültem a régi karosszékembe, és a kezemet a kopott karfára helyezve a 114-es kórteremben álló kék székre gondoltam.
Abból a karosszékből hívtam fel Kelemen Mihályt, aki huszonhét éve volt az ügyvédem. Végighallgatott, majd megkérdezte: „Albert, biztos vagy benne?” Az ablakon át a déli kerítés mentén növő rózsabokrokra néztem, majd a padra, amelyet huszonegy évvel korábban saját kezűleg készítettem. „A nyolcadik nap óta biztos vagyok benne.”
Hét héttel később meghívtam a gyerekeimet vacsorára. Róbert érkezett elsőként, vörösbort hozott, és a tekintete hosszasan elidőzött a mennyezeti díszléceken, mielőtt rám nézett volna. Beáta egy boltban vásárolt almás pitével és újabb bocsánatkérésekkel érkezett. Nikolett negyvenöt percet késett, és egyszer sem említette a kórházat.


